Szobrok - Műemlékek

Márton Áron (Szobor helye: Patkó)

(Csíkszentdomokos, 1896. augusztus 28. – Gyulafehérvár, 1980. szeptember 29.) Az erdélyi katolikus egyház püspöke.

Jelmondatául a „Non recuso laborem” – nem futamodom meg a munkától – mondatot választotta. „Ez a latin nyelv gazdagsága alapján akár így is fordítható: nem utasítom el a bajt, a nyomorúságot, a szenvedést. Mély értelmű utalás volt ez munkával és szenvedéssel teli életére. Áron püspök a második bécsi döntés után Dél-Erdélyben maradt, Gyulafehérvárról kormányozta egyházmegyéjét. A második világháború alatt, és az azt követő nehéz években az emberi jogok és a keresztény szeretet következetes, kiegyensúlyozott, bátor képviselője volt”.

„…olyan püspök volt, aki nemcsak szerette a rá bízottakat, hanem ismerte is őket. Ő még nem átallotta kikérni a társadalom világi kutatóinak, a szakértőknek a véleményét, odafigyelt a szociológusok és szociográfusok adataira és következtetéseire; ő még hosszú távú stratégiákban gondolkodott a felemelés és javítás horizontján. Nemcsak sziklaszilárd volt, amint ezt sokan legjellemzőbb erényének tartják, hanem – bölcsessége és műveltsége mellett – okos is.”

Benedek Elek (Szobor helye: Benedek Elek Gimnázium előtt)

(Kisbacon, 1859. szeptember 30. – Kisbacon, 1929. augusztus 17.) újságíró, író, „a nagy mesemondó”.

Bölcsésztanulmányait Székelyudvarhelyen, majd Budapesten végezte. Diákkorában néprajzi gyűjtőútra ment Sebesi Jóbbal. Újságíró lett, a és más lapok munkatársaként. Budapesti Hírlap1887-től 1892-ig országgyűlési képviselő volt, egy ideig Szabadelvű párti, majd a Nemzeti Párthoz csatlakozott. Képviselőházi beszédeiben az ifjúsági irodalommal, a népköltészet és a népnyelv, valamint a közoktatás kérdéseivel foglalkozott. Napilapokat és folyóiratokat szerkesztett: Magyarság (1901–02); Magyar Világ (1902–03); Magyar Kritika (1897–99); Nemzeti Iskola (1890–1905); Néptanítók Lapja (1907–09). Emellett számos lapban publikált álnéven, ezekből ad közre válogatást a kétkötetes Az ismeretlen Benedek Elek c. munka. 1889-ben Pósa Lajossal együtt megindította az első irodalmi értékű, hazafias szellemű gyermeklapot, Az Én Újságom-at, Sebők Zsigmonddal együtt szerkesztője volt a Jó Pajtás gyermeklapnak. Ifjúsági könyvsorozatot szerkesztett: Kís Könyvtár, amelynek folytatása B. E. kis könyvtára címmel jelent meg. 1900-ban a Kisfaludy Társaságnak is tagjává vált. Az ifjúság számára készült mese-átdolgozásai (Ezüst Mesekönyv; Arany Mesekönyv) főként az (Ezeregyéjszaka és a Grimm mesék) átiratai: tucatnyi új kiadásaival, újabb átdolgozásaival évtizedeken át a legfőbb és legjobb magyar mesekönyvek voltak. Verseket, színdarabokat, leányregényeket, történelmi és irodalomtörténeti műveket is írt. 1921-ben hazatért a trianoni békeszerződés által Romániához csatolt Kisbaconba, ott élt haláláig, ahol a Cimbora című ifjúsági lapot szerkesztette. Mint meseíró, a magyar gyermekirodalom egyik megteremtője. Ifjúsági írásaival, szerkesztői működésével az élen járó pedagógusok között foglal helyet.

Orbán Balázs (Szobor helye: Városközpont)

Báró (Lengyelfalva, 1830. február 3. – Budapest, 1890. április 19.) író, néprajzi gyűjtő, az MTA levelező tagja.

Székelyudvarhely mellett, Lengyelfalván született régi udvarhelyszéki székely családban. Apja, Orbán János, a francia háborúk katonatisztje, anyja, Knechtel Eugénia, német-olasz (vagy görög) családból származott. Iskoláit Székelyudvarhelyen végezte, de már 1846 tavaszán elhagyta szülőföldjét. Családjával Konstantinápolyba utazott, a velencei származású nagymama, Foresti Mária örökségének átvételére. Felhasználva a lehetőséget, beutazta a Közel-Keletet. Eljutott Egyiptomba, ahol megmászta a piramisokat, a Szentföldön bejárta a bibliai helyeket, erdélyi magyar és román „beduinnal” találkozott, akik a besorozás elől szöktek meg, bejárta Kis-Ázsiát, tanulmányozta az antik görög kultúra emlékeit, csodálattal írt a görög nép szabadságharcáról. Keleti élményeit később hat kötetben jelentette meg „Keleti utazás” címmel.További élete meghatározó élménye volt, hogy Kossuth környezetébe került. Nem térhetett haza, a császári hatóságok ellenségnek számították. Londonba utazott, ahol Petőfi barátjával, Teleki Sándorral barátkozott össze. Nagy hatással volt rá a Jersey szigeten, emigrációban élő Victor Hugo. Csak 1859-ben térhetett haza. Az abszolutizmus éveit, az enyhülés időszakát arra használja fel, hogy bejárja a Székelyföldet. Eljutott minden településre, várromhoz, természeti ritkasághoz. Szorgalmasan jegyzetelt, fényképezett. Munkája eredményeként 1868-1873 között hat kötetben kiadta főművét, A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból címen. 1872-től élete végéig tagja volt a magyar országháznak, 1848-as, függetlenségi programmal az ellenzékhez tartozott. Parlamenti beszédeit is hat kötetben adta ki. Közben az általa kiépített Szejkefürdőn dolgozott: történelmi tanulmányokat írt, sok újságcikket közölt az ellenzéki lapokban.

Vasszékely (Szobor helye: Patkó)

Székelyudvarhely történelmi centrumában, a jelenlegi Márton Áron téren áll egy világháborús emlékmű, rajta azzal a szoborral, melyet először a helyi népnyelv (majd lassan-lassan mindenki) Vasszékelynek nevezett. 1917 végén állítottak fel egy világháborús emlékművet a székelység anyavárosában, melyet a császári és királyi 82. Székely Gyalogezred azon katonái emlékének szenteltek, akik hősiesen megállították, majd (bár csak ideiglenesen) visszaverték az Ojtuzi szoros környékén a Kárpátokon át a Székelyföldre betörő orosz, majd román csapatokat. Az eredeti szobor, amelyet a nyolcvankettesek négy katonája (három székely és egy szász) alkotott (emlékezzünk meg róluk: Erdélyi István őrmester tervezte, Herman Ottó szakaszvezető, Rózsa Géza tizedes és Sipos Jenő honvéd faragta) cserfából készült, majd minden négyzetmilliméterét odaszögezett acélpikkelyekkel borították – innen az eredeti elnevezés: Vasszékely. Az avatóünnepségen az uralkodó (IV. Károly) személyes képviselőjeként maga József főherceg jelent meg. Amikor 1919-ben a bevonuló román csapatok szembesültek a szoborral, nem túl meglepő módon először meggyalázták, majd megrongálták, végül ledöntötték és megsemmisítették, s csak a talapzat maradt, ahová  a veteránok továbbra is oda jártak megemlékezni a régi szép időkről. Amikor 1941-ben a történelem dobókockáin megint nyerésre álltunk arrafelé, a kopjafás országzászlót emelték az emlékmű helyére. Aztán ismét változott a geopolitikai helyzet, az országzászló eltűnt és ismét maradt az üres, de sokatmondó talapzat. A kilencvenes években a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal illetékeseiben felmerült a régi Vasszékely helyreállításának gondolata; pályázatot írtak ki, amit Szabó János helyi szobrászművész nyert meg. Az ő 260 centi magas alkotása látható a képeken; a talapzat négy oldala közül az északin az eredeti versrészlet látható bronzbetűkkel, a nyugatin az első világháborús, míg a keletin és a délin a második világháborúsok hősi halottak névsora olvasható, fekete márványlapokon. Az első világháborús lista az „és még sokan mások!” szavakkal végződik… Az új, immáron teljesen bronzból készült Vasszékelyt 2000. március 15-én leplezték le, illetve szentelték fel.

Millenniumi Székely-Emlékmű (Szobor helye: Városközpont)

Az emlékoszlopot 1897. július 26-án avatták fel, az akkori új Megyeházzal egy napon, a Millennium alkalmából. A 8,4 méter magas oszlop megalkotója Hargita Nándor, aki ekkor a Kő- és Agyagipari Szakiskola köztiszteletnek örvendő igazgatója volt. A kor stílusában és a kiemelkedő művészi színvonalon készült emlékműhöz három lépcsőn lehetett feljutni. A négyszögletű alap oldalain a vármegye, a város címerei és két fekvő oroszlán helyezkedtek el. Fölötte obeliszkszerű oszlop. 1919-ben a román hatóságok lebontották. A székelyudvarhelyi városi hatóságok 2008-ban fölújították az emlékművet.

Tamási Áron (Szobor helye: a Tamási Áron Gimnázium mellett)

(Farkaslaka, 1897. szeptember 20. – Budapest, 1966. május 26.) Kossuth-díjas magyar író. Leggyakrabban az ún. népi írók közé sorolják.

Tamási Áron kisbirtokos, sokgyermekes székely földművescsalád gyermekeként született 1897. szeptember 20-án Farkaslakán. Apja Tamás Dénes, földműves, anyja Fancsali Márta. Kilencéves korában pisztollyal ellőtte a bal hüvelykujját, ezért a szülők úgy határoztak, hogy taníttatni fogják, mert nem lesz képes elvégezni a gazdasági munkát. 1904-től Farkaslakán járt elemi iskolába. 1910-től a székelyudvarhelyi katolikus főgimnázium tanulója. 1917-ben hadiérettségit tett Gyulafehérváron. 1918-ban karpaszományos őrvezetőként az olasz frontra került. Ki akart törni az elődök paraszti életformájából, méghozzá nem is a szellemi élet, hanem a városi-polgári életforma felé. Ezért 1918. november 18-án megkezdte jogi tanulmányait a kolozsvári egyetemen, majd 1921-ben miután végez, a Kereskedelmi Akadémián tanult, ahol 1922-ben szerzett diplomát, utána banktisztviselő Kolozsváron és Brassóban.   Azután szűknek érzi Erdélyt, s mintha mindenestül szakítani akarna származása hagyományaival, huszonhat éves korában, 1923 júliusában kivándorol Amerikába, ahol volt alkalmi munkás, de banktisztviselő is. Pedig akkor már egy novellájával Kolozsvárott pályázatot nyert (Szász Tamás, a pogány – a Keleti Újság novellapályázatán). De írói magamagát Amerikában találta meg. Életének utolsó két évtizedében Németvölgyben, a XII. kerület Alkotás út 51/b-ben a MOM közvetlen szomszédságában- élt.

Baróti Szabó Dávid (Szobor helye: a Tamási Áron Gimnázium mellett)

(Barót, 1739. április 10. – Virt, 1819. november 22.) költő és nyelvújító, jezsuita, később világi pap és tanár.

Az alapvető képzés (rétori osztály) elvégezése után, 1757. november 30-án belépett a jezsuita rendbe (Jézus Társasága). Újoncéveit (noviciátus) Trencsénben végezte, majd 1759 és 1760-ban latin és ógörög nyelvtudását fejlesztette tovább, hogy majd Székesfehérvárott a gimnázium első osztályának tanára legyen. 1760 és 1763 között filozófiát hallgatott Nagyszombatban a jezsuiták híres egyetemén. 1763–64-ben, Kolozsvárott a gimnázium második osztályában tanított és a papnevelő intézet (szeminarium) felügyelője volt. 1764–65-ben a költészet tanára Egerben, valamint a tanulók vasárnapi hitszónoka. Teológiai tanulmányait 1765 és 1770 között végzi Kassán, amelynek végén pappá szentelték. 1770–71-ben a nagyváradi gimnáziumban a költészet- és szónoklattan tanára, a tanulók congregatiójának igazgatója, és a rendház történetirója. 1772–73-ban Besztercebányán töltötte a harmadik próbaévet. Ebben az évben tiltották be a jezsuita rendet, amit követően Baróti Szabó Dávidot, mint az esztergomi főegyházmegyébe osztott papot ideiglenesen Komáromba a szónoklatam tanítására rendelték. 1777-ben Kassára nevezték ki a felső osztályok tanítására. Ebben az állásában 1799-ig maradt; ekkor nyugállományba vonult. Irodalmi törekvéseinek jutalmaképpen Ferenc királytól 600 forintnyi nyugdíjat kapott és egykori tanítványa, györkényi Pyber Benedekhez, régi barátja és pártfogója P. Ferencz, Komárom vármegye főjegyzője fiához költözött Virtre, ahol élete utolsó két évtizedét töltötte.

Emlékezés Parkja

A 2004-ben átadott szoborparkot az önkormányzat készíttette és a székelyek 13 kiemelkedő törtélelmi alakját jeleníti meg, közöttük a székelyek mitikus ősét, Csaba királyfit. A park népszerű megállóhelye az udvarhelyen átutazó illetve megszálló turistáknak. A szoborparkban név szerint megtalálható Kós Károly, Bethlen István, Wesselényi Miklós, Bethlen Gábor, Fráter György, Szt. László Király, Hunyadi János, Báthory István, II. Rákóczi Ferenc, Bem Apó, Nyirő József és a Vándor Székely szobra.